“A gyerekek csak Laci bácsinak szólítanak.” – mondta az idős úr, kicsit raccsolós, mégis tiszteletet parancsoló mély baritonján,miközben tömött egyet a pipáján. Olyan volt, mintha egy régi festményből toppant volna be a nappaliba: egy romantika korabeli vadászjelenetben valószínűbbnek hatott volna a jelenléte, mint velem szemben, a fotelben. Kifogástalan elegancia, egyenes derék, átható tekintet. Laci bácsit egyébként Károlyi László grófnak hívják. Valamikor a 90-es évek legvégén találkoztam vele, még riporterként, a kastélyában. Fóton, a gyermekvárosban, ahol a gyerekeknek ő csak Laci bácsi volt.
A gróf maga az élő történelem – családját egészen Kond vezérig vissza tudja vezetni, a Károlyiak ősei még a honfoglaláskor kapták a birtokaikat. Egy kicsit megszeppenve beszélgettem hát vele a főnemesi szófán fészkelődve, pedig ő mindent megtett, hogy oldja a zavaromat. Szeretettel fogadott, kedves volt és csillogó szemmel mesélt az életéről.
Egy rövid mellékvágány a történetben: már az is vicces volt, ahogy odakerültem a fóti szalonba. Ugyanis az utolsó magyar király unokája jelentett be, személyesen. Habsburg György (teljes nevén Paul Georg Maria Joseph Dominikus von Habsburg-Lothringen) akkoriban a TV2 egyik igazgatója volt. Még ma is elmosolyodom, ha visszaemlékszem a jelenetre: gondolj csak bele, milyen érzés bekopogtatni egy irodai ajtón, amire az van írva, hogy Habsburg? Mégsem kezdhetem azzal, hogy képzelje, császári és királyi herceg úr, az ük-ük-ükapjából érettségiztem… De Georg nem is hagyott erre időt: -“Szervusz, Ádám kérlek! Foglalj helyet, miben lehetek segítségedre?” Én (bizonytalanul tegeződve): “Ööö… Megtennéd, hogy felhívod nekem Károlyi grófot és megkérdezed, hogy forgathatunk-e nála? Georg: Ez csak természetes! Vedd úgy, hogy el van intézve!” Két perc múlva meg is volt az időpont. Tartok tőle, nekem hosszabb időbe telt volna. Még jó, hogy vannak nevek, amelyek minden ajtót kinyitnak…
Vissza Fótra. Azon túl, hogy izgalmas mozit akartam forgatni, az érdekelt leginkább, hogy mit tanulhatok a gróftól, ha már ilyen szerencsés vagyok és személyesen beszélgethetek vele. Két dolog maradt meg. Az egyik inkább vicces, mint fontos; a másik viszont nagyon fontos és az önbecsülésről szól.
Kezdjük a viccessel. A forgatás vége felé már csak az életképek, az úgynevezett vágóképek voltak hátra, a kastély kertjében dolgoztunk. Az 1931-ben született, akkor már majdnem hetvenéves, idős gróf, zokszó nélkül jött a kamera felé, ment át keresztben a képen, mindezt többször is, ha az operatőr kérte. Egy dolgot azonban sosem sikerült felvennünk: azt ahogy gróf és hatalmas kutyája egymás mellett sétának. Az eb vagy másfele ment, vagy meg se mozdult. Végül Józsi, a hangtechnikus megelégelte a szerencsétlenkedést és odaszólt a grófnak: “Laci bácsi, megtenné, hogy magával hívja az állatot?” Erre a gróf egy arisztokratikus mozdulattal lebillentette a fejét és csak annyit mondott: “Kutya! Kérem, jöjjön!” Hiába, egy főnemes nem tagadhatja meg a neveltetését – a kutyájával is magázódva beszél. Mi pedig próbáltunk továbbra is komoly képet vágni.
De jöjjön a fontos lecke is – végül is ezért írtam meg ezt a történetet ennyi év után: hogyan beszél magáról egy főnemes? Az alábbi kérdezz-felelek gyakorlatilag szó szerint így zajlott le kettőn között.
“Gróf úr! Az köztudott, hogy 1944-ben, a szovjet megszállás után néhány órával a szüleivel Bécsbe menekült. Azt is tudom, hogy Svájcban tanult. Azt viszont nem tudom, mi történt Önnel ezután.”
“Dél-Amerikában telepedtem le.”
“Oh, igen? És ott mivel foglalkozott?”
“Az építőiparban helyezkedtem el.”
“Azon belül?”
“A logisztika és a szállítmányozás volt a feladatom.”
“Konkrétan?”
Kis főúri mosoly a válasz előtt: “Egészen konkrétan? Téglát hordtam…”
Miről szól ez a kis tanmese? A következőről: az, ahogy beszélsz magadról, megmutatja, hogyan gondolsz magadra. Az, ahogy gondolsz magadra, megmutatja, mennyire hiszel magadban, a lehetőségeidben, a jövődben. Az átlagember a fenti kérdésekre minden bizonnyal máshogy válaszolt volna: talán a nincstelenségről, a kilátástalan fizikai munkáról, az otthon elvesztéséről és a keserves újrakezdés nehézségeiről beszélt volna. Nem így egy főúr: ő az építőiparban helyezkedett el, és logisztikai feladatokat oldott meg. És hiszem, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy a kilencvenes években nem elszegényedett idős emberként tért haza, hanem sikeres vállalkozói karrierrel a háta mögött. “Laci bácsinak”, a téglahordó grófnak nem sokkal az újrakezdés után már kávéültetvényei voltak Peruban.
A tanulság persze nem az, hogy kezdd el magázni a kutyádat, hanem az, hogy figyelj oda a következőre: mindig úgy gondolj magadra, hogy az növelje az önbecsülésed; és beszélj is úgy magadról, hogy az növelje az önbecsülésed! Jusson eszedbe a gróf, aki az építőiparban kezdte újra az életét.
-Szalay Ádám
