Kommunikációs leckék amerikai elnököktől

Amikor az 1980-as elnökválasztási kampány előtt egy újságíró kínos helyzetbe akarta hozni az akkor 69 éves Ronald Reagan-t és nagy plénum előtt megkérdezte tőle, hogy nem érzi-e magát túl öregnek a jelöltséghez, valamint egy hatalmas ország vezetéséhez, Reagan egy pillanatra sem esett ki a ritmusból: szélesen elmosolyodott és elnökhöz méltóan frappáns választ adott.

“Nem fogom semmi szín alatt kihasználni ellenfelem fiatalságát és tapasztalatlanságát politikai előbbre jutásom érdekében.” Ebből a riposztból azonnal világossá válik az első lecke: nem kell feltétlenül elfogadnunk ellenfelünk nézőpontját. Amit ő öregségnek lát, azt én nézhetem máshonnan is, és fókuszálhatok a korral együtt érkező tapasztalatra és bölcsességre. Egyik beszélgető félnek sincs objektíve igaza, mindkettő a valóság egy másik szeletére összpontosít, saját véleménye bizonyítása érdekében.

A következő lecke John Kerry-től érkezik, aki csak az elnökjelöltségig vitte, nem véletlenül. Figyelmen kívül hagyott egy alapvető leckét: egyszerűségre és érthetőségre kell törekedni. Kerry a 2004-es kampányban egy idő után már a saját tábora támogatását is elveszítette, mert körülményesen, idegen szavakat használva fogalmazott. Olyanokat mondott, hogy “a progresszív internacionalizmust preferálom, szemben a Bush adminisztráció rövidlátó és sokszor harcias unilateralizmusával szemben”.

A tanulság nyilvánvaló: nem az a fontos, hogy okoskodj, hanem az, hogy úgy add át az okos gondolataidat, hogy az a közönséged számára is világos legyen. Emlékszem, még riporterként egyszer egy fővárosi egyetem fiatal tanársegédével forgattam. Látszólag az én kérdéseimre válaszolt, de közben csak arra koncentrált, hogy elegendő idegen szóval és tudományos fordulattal nyűgözze le a főnökét abban az esetben, ha az látja az adást. Nem is került be szegény a tévébe. Huszonöt perc használhatatlan videofelvétellel mentem haza.

Következő lecke – Warren G. Harding, 1920. Az üzenetet úgy kell megfogalmazni, hogy a hallgatóság átérezze annak fontosságát. Az első világháború utáni politikai káoszban Harding egy borzasztóan egyszerű szlogennel szállt ringbe: “Vissza a normalitáshoz!”. Győzött, mert a szlogent meg tudta tölteni tartalommal, és el tudta hitetni a választókkal, hogy ő a legmegfelelőbb személy a rendrakáshoz.

A jó üzenet a hallgatóság érzelmeire hat – ezt minden politikus és minden kiváló értékesítő tudja. Hiszen amikor döntünk – például szavazunk valakire, vagy megveszünk valamit – legtöbbször érzelmi és nem logikus döntést hozunk. Az érzelmekre hatás magasiskolája volt az, amikor Martin Luther King híres beszéde 11. percében letette a jegyzeteit és elmondta azt a mondatot, amely nem volt ugyan leírva a papírjaiban, de amelyet azóta is ismer az egész világ: “Van egy álmom.” Ugyanígy az érzelmekre hatott Ronald Reagan is, amikor a Jimmy Carter akkori elnök elleni jelölti vitában feltett egy egyszerű kérdést a választóknak: Ön jobban él, mint négy éve? (Na tessék, nem idehaza találták fel a spanyolviaszt a politikusok…) Reagan földcsuszamlásszerű győzelemmel került hivatalba.

És az utolsó lecke: mindig legyünk hitelesek. Szegény Al Gore, a 2000-es kampányban végtelenül kínos helyzetbe hozta magát és szűnni nem akaró viccelődés elszenvedőjévé vált, amikor azt találta mondani egy interjúban, hogy “én találtam fel az internetet”. Ugyancsak egy kínos incidens mutat rá az utolsó tanács fontosságára, amelyik így hangzik: csak annyit mondj, amennyit el kell mondanod. 1992-ben az idősebbik George Bush olvasta a kelleténél pont egy sorral tovább a neki megírt beszédet. Ahelyett, hogy elköszönt volna a hallgatóságtól és lelépett volna a pódiumról, a beszédíró jegyzetét is felolvasta hangosan. Így hangzott: “A beszéd üzenete: Én törődöm magukkal!”. Nem is választották meg másodjára…

Comments are closed.