A következő villanyoszlopig

A fiatal, tehetséges sportoló 19 évesen, egy autóbaleset utáni térdprobléma miatt ment el orvoshoz. Oszteoszarkómát diagnosztizáltak nála. Jobb lábát később amputálni kellett. Az ifjú Terry-t azonban kemény fából faragták: kerekesszékben kosarazott tovább és futni is megtanult a műlábbal.

1980 tavaszán úgy döntött, hogy embert próbáló vállalkozásba kezd. Keresztülfutja Kanadát a hatalmas ország keleti csücskétől a nyugatiig – nem öncélúan persze, a figyelemfelkeltő demonstrációval a rákkutatás támogatására gyűjtött pénzt. Minden áldott nap egy teljes maratoni távot futott le – műlábon, fájdalmakkal küzdve, borzalmas időjárási viszonyok mellett, olykor hatalmas közúti forgalomban a kamionok mellett.

Bár a szervezetén eluralkodó betegség 143 nappal és több mint ötezer kilométerrel az indulás után két vállra fektette a sportolót, a Remény Maratonja világméretű mozgalommá vált. Terry Fox végül 1981 nyarán halt meg. Azóta több mint 500 millió dollárnyi pénz gyűjtöttek össze a nevében a rettegett betegség gyógyításának kutatására.

Egy újságíró kérdezte tőle egyszer, mi adja neki az erőt, hogy minden áldott nap végigfussa a hatalmas távot. Ő erre a maga tántoríthatatlan céltudatosságával csak annyit felelt: én nem egy maratoni távot futok. Én mindig csak a következő villanyoszlopig futok. Aztán a következőig. Aztán megint a következőig…

Jó kis sikerfilozófia ez. Arról szól, hogy a kis, következetesen megtett lépések mindig elvisznek a célig. Hogy nem kell látni az út végét, de újra meg újra lépéseket kell tennünk azért, hogy a végcélt közelebb hozzuk.

Én, ha futás közben elfáradok, mindig Terry mondatát ismételgetem magamban: csak a következő villanyoszlopig… És oszloptól oszlopig haladva csak-csak letudom a távot ezeken a napokon is…

Szalay Ádám  

Comments are closed.